Fészekrakó

Farmasi Eszter

Fészekrakó

Hogyan látnak minket a főtér madarai?

Egy egyszerű kis veréb vagyok az emberek szemében… Na, jó, mindenki szemében… Mivel azonban itt lakom a Petőfi-szobornál, mindennap megfigyelhetem ezeket a furcsa és hatalmas élőlényeket.

Először is: szemetelnek. Rengeteget. De tényleg. Észre sem veszik, úgy dobják el a zsepit, a rágógumit, bármit, hiába van 500 kuka a közelben. Pedig az égvilágon minden rendben lenne, ha szotyit vagy más magvakat dobálnának. De mit kezdjek én a rágógumikkal vagy ezekkel a csíkos piaci reklámszatyrokkal? Hiába, nincs igazság ezen a bolygón! Végül is csak egy földünk van, „minek is vigyázni rá”? Egyre csak hajtogatják az emberek ezt az ÖKO-BIO dolgot, ennek ellenére kilószám dobálják szét a műanyag vacakjaikat. És nem tesznek semmit ellene. De. Évente egyszer jönnek zöldbe öltöztetett gyerekek, és felszedik a szemetet. Azt hiszem, Föld napjának hívják. Ez mind szép és jó. De elfelejtik, hogy minden nap Föld nap.

Másodszor: mindig sietnek. Nagyon sok ember fordul meg itt a téren, és én egész nap ráérek szörnyülködni rajtuk. Állandóan rohannak valahova, sose érnek rá. Nem állnak meg megnézni a nyíló aranyesőt, nem hallgatják a madárdalt, nem ülnek le a padokra. Csak át a téren, és huss! Már el is tűntek. Legfeljebb néhány nyugdíjas ücsörög a padokon és nézelődik. Nézik a rohanó embereket, és közben arra gondolnak, milyen buták is, csak hajtják az életet, mikor pedig majd ők ülnek itt a padon, és nézik a rohanó embereket, ők fogják ezt gondolni, megkérdezve maguktól: „Vajon megérte-e?”

Harmadszor: mindig a kezük ügyében van valami kicsi fekete tábla. Fogalmam sincs róla, mi az, de mindig bele vannak feledkezve. Biztos, fontos. Fontosabb, mint egy öreg néni segítségért nyúló keze, mint egy egyedül hagyott kisfiú vagy egy nő kiborult kosara. Annyira azokra fókuszálnak, hogy teljesen kizárják a külvilágot. Nem látnak, nem hallanak. A mi csiripelésünket is gyakran állítják be csengőhangnak, ahelyett, hogy kiülnének a padokra, és ott hallgatnának minket.

Negyedszer: folyton stresszelnek. Iskolában, munkában, mindenhol. Elvárják maguktól a maximumot, ahelyett, hogy belátnák, ők is emberek, és hibázhatnak. Vagy feladják. Túl gyorsan. Jó, nekem is vannak rossz napjaim. Például amikor éjjel, alvás közben leesek a fáról. Azt veszem észre, hogy ez egyre inkább népbetegség. Mint a mérgezett egerek. Átadják egymásnak és nekünk is a stresszt, és az terjed. Nézni is rossz. Brrrrr…

És hogy honnan tudom mindezt? Itt élek a főtéren. Egyszer állj meg te is, és nézz szét…

Farmasi Eszter 8. b