Én már itt állok száz éve

 

Rácz János Dominik

Én már itt állok száz éve

Emlékszem még anno’ 1905-re. Szép évek voltak azok az évek, már itt állok azóta 100 másik társammal együtt. Én vagyok az, aki a rendezett és otthonos lakások előtt áll, a vasútállomás közelében.
Szokták mondani, hogy a kutyák nem felejtenek. De ez nem igaz, a kutyák nagyon kellemetlen jószágok, főleg mikor odapiszkítanak a törzsekhez, de még rosszabb, ha a gazdájuk nem szedi fel.
Ennek ellenére élem tovább az életemet, mint egy büszke fa, aki elmondhatja magáról, hogy mindenre emlékszik az életéből.
A csodás erdélyi tájra, mikor szállítottak Kiskunfélegyházára, mindegyik madárra, ki a lombom egyik ágára szállt, mindegyik emberre, aki leült hűsölni árnyékom oltalmában, azokra, akik csak megálltak csodálni, aki kocsival ment el mellettem, és aki biciklivel, talán sétálva ment el mellettem.
Még nem lehettem olyan idős, mikor minden ember Horthy nagy személyiségéről beszélt, mindig fél füllel hallgattam a padon sugdolózó embereket.
Évekkel később robaj törte meg a madarak kedves énekét, az emberek nyomottak voltak, és a férfiak majdnem eltűntek! Nem értettem, mi történik, ameddig egy diák le nem ült törzsem tövéhez, és írogatni kezdett. Halkan olvasta vissza mindig mit írt, majd a ceruzája mindig átsatírozta kellemesen csengő szavait.
Hosszas percek múltak el, miután dühösen összecsapta jegyzetfüzetét, majd ledobta maga mellé.
Mintha a sors akarta volna, egyik szeretett fekete rigóm a fejére célzott.
Mérgesen méregette ezek után csak a dolgát tévő ártatlan állatot.
Elővette zsebkendőjét, letörölgette a fejét.
Újra leült, de már velem szembe, biztonságos távolságot tartva.
Fél órán keresztül ott ült, néha-néha felpillantva a tettesre.
Mikor újra becsukta füzetét, nem mérget, hanem büszkeséget láttam tisztán csillogó szemeiben.
Többször már nem láthattam személyesen, csak az egyik pletykás öregasszony mesélte a többi térfigyelő kamerát meghazudtoló képességgel rendelkező öregnek, hogy elköltözött Franciaországba, ahol természeti képeket fest, illetve rajzol.
Mondhatjuk úgy, hogy én is közrejátszottam sikerében. De nem ez volt az egyedüli eset.
Jól emlékszem, egy 16-17 éves lány és fiú járt el mindig oda s vissza az úton minden nap.
Egyik este történt, hogy sétáltak ketten a vasútállomás felé, ahogy szokták azt késő délutánonként. Leültek a padra, és csak nézték a földet, amíg a fiú meg nem érintette a lány vállát.
És mint villámcsapás, úgy elrontotta a pillanatot az eső.
Érdekes módon nem az eresz alá, hanem hozzám szaladtak.
Elkezdtek önfeledten nevetni, és örültek az esőnek.
Hangos nevetésük egyszerre állt meg teljesen, mert már ekkor elcsattant a számomra már várva várt csók.
Minden évben, azon a napon, mikor évfordulójuk van, azon az estén kijárnak hozzám, leülnek a padra, és beszélgetnek. Csak mára már az unokák is jönnek velük.
És ebben is én álltam a háttérben. Szó szerint.
Rácz János Dominik, 15 éves