Piackép

Tóth Johanna

Piacképek

Az új szomszéd

– Jó napot, Piroska néni! Hallotta a nagy újságot? – szólt át Kovács mama a szomszéd árusnak, aki éppen a paradicsomokat pakolgatta a saját standján.

– Miféle újságot?

– Tudja, az új szomszéd! – fordult a másik felé csillogó szemekkel az idős asszony.

– Ó, igen! Egyszer elkaptam néhány szóra a lépcsőfordulóban. Kiderült, hogy ő is római katolikus. Minden vasárnap ott van az esti misén az Ótemplomban – mutatott Piroska néni ráncos kezével az egytornyú templomra.

Ekkor egy fiatalember lépett Kovács mama portékáihoz, és kért egy kiló körtét.

– Állítólag másodállásban hivatásos nyomozó – pletykált tovább az asszony, miközben a mérlegre hajította a körtét.

– Zongorista – kontrázott rá Piroska néni. – Lehallatszik a negyedikről, amikor rázendít a Für Elise-re.

– A városi kórust kíséri. Mindig látom a fényképét a Közlönyben.

A vásárló eközben elvette a körtét az asszonytól, majd fizetett.

– Ön is találkozott már az új szomszéddal? – kérdezte Piroska néni a stand előtt álldogáló férfitől.

– Ne is tessék emlegetni! Hiába, hogy az első emeleten lakik, mindig lifttel közlekedik. Ha meg véletlenül a lépcsőzést választja, úgy trappol, mint egy elefánt. Beleremeg a Mártírok útjai lépcsőház.

– Különös ember, ebben egyet érthetünk. A Petőfi téri panelban nincs is nála furcsább alak.

– Hát, még a Kossuth városiban! – csattant föl Piroska néni.

A férfi a zacskó körtét szorongatva felhúzta a szemöldökét.

– Elnézést, mi ugyanarról az emberről beszélünk? – kérdezte zavartan.

Kovács mama felnevetett.

– Hát, persze! Az új szomszédról.

 

Az árus

A kosaramat szorongatva léptem be a tágas piaccsarnokba. Alig múlt hajnali öt. Csak néhány árus volt még kint. Szótlanul, fázósan pakolgatták portékáikat.

Az egyik távolabbi standon felkeltette az érdeklődésemet valami. A pulton ládákban sorakoztak az almák és a szilvák. Az árus háttal állt a standjának. Talán beszélgetett valakivel. Fekete kapucnis kabátot viselt, mint az apácák. A bő ruhát finoman mozgatta a szél.

Egy idős bácsi bukkant elő a stand mögül. Birtoklóan megérintette a társa fekete kabátját, majd egy krumplival telepakolt kosarat helyezett az asztalra a ládák mellé. Újra hozzáért a fekete ruhás asszony vállához, ám az érintése inkább ütésnek hatott. Érdekes kapcsolatuk lehet, az egyszer biztos.

Az öregúr szorgalmasan pakolászott, míg a felesége továbbra is mereven nézett a Béke tér irányába. Egyáltalán nem mozdult. Azt gondoltam, biztosan idős már, és nehezére esik a cipekedés, ezért végzi ezt a munkát az ura helyette. Annak ellenére, hogy az előbb elég kemény kézzel ért a feleségéhez, most nagyon lovagiasan pakolta a nehéz kosarakat.

Negyed óra elteltével a bácsi telerakta a standot különféle zöldségekkel és gyümölcsökkel. Bár messze álltam tőlük, azt azért érzékeltem, hogy valami hiányzik a temérdek áru mellől.

A mérleg.

S mintha a bácsi is erre gondolt volna. Határozottan megmarkolta a felesége fekete kabátját, majd egy mozdulattal lerántotta róla. A legnagyobb döbbenetemre egy ósdi, kétkarú mérleg feszített a széken, a fekete kukászacskót pedig elrepítette a feltámadó szél.

Az utcán

Gréta elgondolkodva nézett végig a piaccsarnokon. Először érkezett ide eladóként. Nem ismerte sem a kofákat, sem a várost. A portékáktól roskadozó standok között felfigyelt egy férfira, aki már hosszú ideje járta a sorokat. Éppen Gréta felé tartott.

– Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte Gréta, miután a férfi már hosszú percek óta állt szó nélkül a stand előtt.

Átlagos külsejű ember volt. A haja és szakálla rövidre nyírt, fekete nadrágot és piros pulóvert viselt.

– Csak beszélgetni jöttem. Tetszett hallani, hogy új társasházat építenek a városban?

– Igen, a környéken lakom. Biztos fel fogja dobni a környezetet – bólintott Gréta.

– Kíváncsi vagyok. Mindennap elsétálok az építkezés mellett, és elképzelem, milyen lesz majd a ház, ha befejezik a munkálatokat – motyogta a férfi, majd a mondandója végén megvillantott egy furcsa vigyort.

Gréta közelebb lépett a férfihez, hogy megigazítsa a lelógó petrezselyemzöldeket. Kellemetlen szag csapta meg az orrát, ami keveredett a stand előtt álló alak dezodorával.

– Kedves emberek laknak arrafelé – folytatta a férfi.

– Ön is arrafelé lakik? – fintorodott el a nő.

A férfi bólintott:

– Közel az építkezéshez.

– Pontosan hol? – kérdezett vissza Gréta a kelleténél hevesebben, majd látva a férfi elvörösödő arcát, legszívesebben visszaszívta volna a kérdést.

– Hát, itt – tárta szét a karját zavartan nevetve a férfi. – Itt, az utcán.

Tóth Johanna, 18 éves