A legendák köztünk élnek

 

Vakulya Gréta

A titkos zaj

Sziasztok! Auróra vagyok! Budapesten lakunk a családommal, de nem sokáig… Kiskunfélegyházára fogunk költözni, és már holnap indulunk.

– Anya, nem akarok elköltözni! Itt vannak a barátaim, és nagyon szeretem ezt a sulit. Nyolcadikos vagyok, nem igaz, hogy ezt az évet nem járhatom ki itt!

– Ne vitatkozz! Elköltözünk és kész! Nem utasíthatja vissza apád ezt a jó állásajánlatot.

– Utálom, hogy nekem soha semmibe sincs beleszólásom! – mentem be mérgesen a szobámba.

– Szia, Drágám! Van valami baj? – kérdezte apa anyától.

– Szia! Aurórával már megint összevesztünk a költözésen…

– Majd én beszélek vele!

– Szia, manó! Miért nem akarsz odaköltözni?

– Nem akarom elveszíteni Barbit és Emmát és az egész osztályt, nem is érdekel titeket, hogy nekem ez milyen érzés…

– Dehogynem érdekel, de hidd el, hogy ott is lesznek ugyanúgy barátaid, és ugyanolyan jó lesz! Az elején lehet, hogy nehéz lesz, de én biztos vagyok benne, hogy szeretni fogod. Mi is költöztünk, amikor kicsi voltam, szóval tudom, milyen most neked, de én is megszerettem.

– Oké, remélem tényleg igazad lesz.

– Na gyere, pakoljuk össze, amit vinni akarsz.

Másnap reggel 8 órakor már indultunk is Kiskunfélegyházára. 10 órára oda is értünk a házunkhoz.

– Azta, milyen szép ház! Enyém a felső emelet! Megyek, kipakolom a cuccaimat!

– Látod, Laura! Mondtam, hogy tetszeni fog neki! – mondta apa mosolyogva.

– Igen, de remélem, a suliról is ezt fogja gondolni.

– Anya, hogy is hívják azt az iskolát, ahova járni fogok?

– Platán, de le van írva a teljes neve egy papírra a táskámban, ha rá akarnál keresni.

– Oké. Meg majd később felhívom Emmáékat.

A szobában

– Sziasztok, csajok!

– Hali! – mondta Emma.

– Sziasztok! – mondta Barbi.

– Végre ideértünk, és nagyon szép a ház.

– Reméljük, hogy visszajössz majd még ide.

– Persze, hogy visszamegyek – mondtam mosolyogva.

Egész nap csak pihentünk. De este nagyon fura érzésem volt. Úgy hallottam, mintha valaki járkálna fölöttem, de már nem volt több emelet. Nagyon megijedtem, ezért lementem anyáékhoz.

Reggel

– Jó reggelt, Auróra! Kelés, suli van!

– Aaa… oké.

Léptem ki az ajtón, amikor megláttam egy fiút. Ledermedtem, és meg sem tudtam szólalni. A szeme kék volt, mint a tenger, a haja barna, első látásra beleszerettem.

A sulinál

Nincs rosszabb, mint amikor belépsz az ajtón, és az egész osztály téged néz.

– Csöndet! Jött egy új lány az osztályba. Kérlek, mutatkozz be! – mondta a tanárnő.

– Sziasztok, Kiss Aurórának hívnak, és Budapestről költöztünk ide a családommal.

– Köszönjük, engem Ági néninek hívnak. Én vagyok az osztályfőnököd. Válassz egy helyet magadnak!

Leültem hátra egy üres padba. Egyszer csak betoppant valaki az ajtón.

– Csókolom, Ági néni, elnézést a késésért!

Úristen! Az a fiú volt, akit reggel láttam. Annyit láttam, hogy jön felém. Elkezdtem remegni.

– Szia, bocsi, de az én helyemen ülsz.

– Jaj, bocsi, nem tudtam.

– Semmi baj, nem gond, ha leülök melléd? – kérdezte mosolyogva.

– De, mármint dehogy, ülj le nyugodtan, vagyis ez a te helyed, szóval miért ne ülhetnél ide, szóval…

– Oké – mondta nevetve.

Egész órán alig bírtam figyelni, és el se hittem, hogy itt ül mellettem.

– Amúgy, Márk vagyok.

– Én Auróra.

– Nagyon szép neved van.

– Köszönöm – mondtam mosolyogva.

Vége lett az órának. Szünetben odajött hozzám egy lány az osztályból.

– Szia, Liza vagyok.

– Szia!

– Láttam, Márk mellett ültél.

– Igen, aranyosnak tűnik.

– Majdnem minden lánynak ő tetszik az osztályból, bár nem tudom miért, nekem nem – mondta nevetve.

– Én sem tudom, hogy miért – mondtam mosolyogva.

Egész nap utána Lizával voltam, nagyon aranyos és vicces, örülök, hogy van már barátom.

2 órakor anya jött értem.

– Szia, Anya!

– Szia, na, milyen volt az első nap?

– Nagyon jó volt! Lettek barátaim is.

– Na ugye, én mondtam, hogy jó lesz!

Amikor eljött az este, ismét hallottam lépteket fölöttem. Leszaladtam anyáékhoz. Teltek a napok, és mindig hallottam valamit. Elhatároztam, hogy következő nap megnézem, hogy mi van ott.

Az iskolában első órán megint Márk mellett ültem.

– Mit fogsz csinálni suli után? – kérdezte Márk.

– Minden este hallok valamit a szobámban, amikor lefekszem aludni, mintha lenne még szint fölöttem, és lenne valaki vagy valami ott, de a szobám legfölül van, és nincs szint fölötte. Szóval délután azt fogom kideríteni, hogy mi az.

– Uh, ez izginek hangzik, elmenjek segíteni?

– Oké – mondtam mosolyogva.

– Erik eljöhet? Ő a legjobb barátom, és tuti, hogy nagyon élvezné.

– Okés, jön Liza is, de több embernek ne mondjuk.

– Rendben.

Délután

Elsétáltunk hozzánk így négyen. Amikor odaértünk, Lizáék nagyon furán néztek.

– Mi a baj? Olyan ijedten néztek.

– Ti itt laktok?

– Igen, miért?

– Hát, a legenda szerint nagyon régen élt itt egy házaspár, és egyik napról a másikra eltűntek. Elvileg leírták valahova, hogy mi történt velük, de senki nem találta meg – mondta Erik.

– Voltak, akik ide költöztek azóta, de mindenki nagyon hamar elment, mert érezték, hogy valami nincs rendben ott – mondta Márk.

– Hát én nem tudom, majd most kiderítjük – mondtam.

– Szia, Anya! Pár barátom átjött egy kicsit, nem baj?

– Csókolom! – mondták.

– Dehogy baj, maradhatnak, ameddig szeretnének!

– Köszi, anyu, te vagy a legjobb!

– Na gyerünk! – mondtam.

– A filmekben mindig van valami titkos ajtó vagy ilyesmi.

– Nézzük meg a szőnyeg alatt – mondta Erik.

– De föntről hallottam.

– Igaz, de valami gomb vagy ilyesmi lehet.

– Nincs semmi, mondták.

– Ágy alatt, szekrény mögött, gardróbban – mondta Liza.

– Tényleg, a gardrób. Gyertek!

– Hát, nem tudom, szerintetek?

– Itt is lehet a szekrény mögött.

– Hogy nézzük meg?

– Tartok bakot, és nézz be mögé! – mondta Márk.

– Okés.

– Jaj, leesek!

– Jól vagy? Ne haragudj!

– Persze, hogy jól!

– Figyeljetek! Ahogy ráestem erre, kiesett innen egy darab a falból.

– Ez egy gomb?

– Nyomjuk meg, és majd kiderül.

– 3… 2… 1…

Ahogy megnyomtuk, a falon egy ajtó lett, és egy nagyon hosszú lépcső.

– Azta! Azt hittem, ilyen csak a filmekben van.

Elindultunk és hirtelen becsukódott mögöttünk az ajtó, nagyon megijedtünk, de mentünk tovább.

– Hogy lehet ilyen hosszú ez a lépcső? Tuti valami elvarázsolt padlás van itt.

– Halkan!

– Ez egy átlagos padlás?

– Úgy néz ki.

– Valaki van itt?

– Ááá – sikítottunk –, valami ott megmozdult!

– Ki van ott? Gyere elő!

– Várjatok, csak egy egér!

– Nincs veszély, jöhettek!

– Itt egy doboz. Mi lehet benne?

– Ruhák meg játékok. A házaspáré lehetnek?

– Gondolom igen. De a gyerekjátékok?

– Nem hallottam arról, hogy lett volna gyerekük.

– Nem lehet, hogy akartak gyereket, csak valami történt, és amiatt tűntek el?

– Figyeljetek, itt a könyv, ebbe van leírva!

– Felolvasod?

– Első oldalon ez van: A napokban a férjemmel folyton zajokat és a kisbabánk nevét halljuk, nem tudjuk, hogy mi történik velünk, nagyon félünk, nincs pénzünk ahhoz, hogy elköltözzünk, bárcsak jönne valaki, aki segítene rajtunk. Második oldalon: Találtunk egy lapot az asztalon, amin az állt, hogy eljönnek a kisbabánkért, inkább minket, csak a Kiss Lászlókát ne. Könyörgök, valaki segítsen nekünk! Harmadik oldal: Bármit megteszünk Laciért, gyermekotthonba adtuk addig, hogy nehogy baja legyen, megvárjuk, hogy eljöjjön, és elbánunk vele.

– Ennyi? De mi volt utána? Mi lett velük? A gyerekük a nevelőotthonban nőtt fel? – kérdezte Erik.

– Kiss Lászlónak hívják a tatámat, ő lehet a gyerekük? – kérdeztem.

– Gyertek!

– Hova megyünk? – kérdezték.

– Tatához. A könyvet vigyük magunkkal!

– Jól van.

– Szia, Tata!

– Szia, Picikém!

– Lenne hozzád pár kérdésünk.

– Rendben. Miben segíthetek?

– Az új házban találtunk egy titkos elvarázsolt padlást, és ott ezt a könyvet, amiben a te neved van.

– Mutasd csak!

– Azta, ez nagyon érdekes. Itt már nem ír többet – mondta nagyon meglepődve. Annyi éven át kerestem, hogy hol lehet a könyv, és négy 14 éves gyerek meg megtalálta azonnal. Ez hogy lehetséges? Úgy tudtam, hogy én vagyok a gyerekük, de senki nem hitt nekem, de most megtudjuk, hogy mi az igazság. Valahol itt lesz, tudom én.

– Mit keresel?

– Megtaláltam azt még fiatal koromban, amivel vissza lehet hozni őket. Azóta keresem, hogy hol lehet a titkos padlás, de nem találtam meg. Itt van! Menjünk!

A házunkban

– Gyere, itt van.

– A gardróbban? De hát annyiszor átnéztem.

– Itt van a tégla mögött egy gomb, ezt kell megnyomni.

– Hűha, ilyen hosszú a lépcső?

– Mi sem tudjuk, hogy hogy lehetséges ez.

– Menjünk!

– Kell keresni gyertyát és egy családi képet.

– Itt vannak.

– Rakd a gyertyát a kép köré, és üljük körbe.

– Megvan.

– Ezt kell mondani: CSÁTÁLÓ LÁFÁRENTÓ PÁTUDZÁ

– Ez meg milyen nyelven van?

– Azt nem tudom, de ezt kell mondani, az biztos.

Körbeültük, és elmondtuk a varázsigét, amivel vissza tudjuk hozni őket. Nagyon reméltük, hogy tényleg sikerül. Hirtelen egy hatalmas szél lett, sikolyokat, kiabálást és azt a nevet hallottuk, hogy Kiss László. Nagyon ijesztő volt. Egyszer csak nagyon világos lett, és amikor elmúlt, ott álltak. Azt hallottuk, hogy azt kiáltják, hogy fuss Laci, fuss, mert elkap. Nem értettük, hogy mi történik. Aztán megjelent egy hatalmas árnyék, és elindult Tata felé. Ő hirtelen kinyitotta a könyvet, amit írtak, és az beszippantotta. A könyvet ledobták a földre, és egy gyufát dobtak rá. Soha többet nem találkoztunk a titokzatos szörnnyel.

– Anya? Apa? – kérdezte Tata ijedten könnyes szemekkel.

– Oh, fiacskám!

– Mi történt veletek? Hova tűntetek?

– Szombat este volt, a szörny eljött érted, és nem talált, minket vitt el dühében, és fogságban tartott végig egy hatalmas kastélyban. Téged egy nevelőotthonba vittünk, és reméltük, hogy egy kedves család befogad téged, és felnevel. Semmi másra nem tudtunk gondolni, csak arra, hogy mi van veled. De végre együtt vagyunk. Hogy sikerült megtalálni?

– Nem én voltam, hanem az unokám, Auróra és a barátai.

– De nélküled nem sikerült volna, Tata.

– Nagyon szépen köszönjük nektek. És mindent tudni szeretnék arról, hogy milyen életed volt.

– Hármasba hagyunk titeket – mondtam.

Az udvaron

– Büszke vagyok magunkra, remélem, még sok mindent tudunk együtt megoldani – mondtam.

– Mi is reméljük.

– Nekem már mennem kell haza, sajnos – mondta Liza.

– Nekem is, már várnak otthon – mondta Erik.

– Oké, sziasztok, köszönöm a segítséget!

– Hát, én még ráérek, ha te is. Úgyis itt lakom a szomszédban – mondta Márk.

– Én is ráérek.

– Akkor van kedved eljönni velem sétálni a városba?

– Van, persze – válaszoltam mosolyogva.

Bementünk a Főtérre, megnéztük a karácsonyfát, korcsolyáztunk, és ettünk mindenfélét. Annyira tetszik, és olyan aranyos. Utána felültünk a karácsonyi díszítéshez kapcsolódó, Petőfi téren felállított világító rénszarvasszánra, és ott beszélgettünk és beszélgettünk órákon át, mint egy pár.

Vakulya Gréta, 14 éves