Mikor a téren – Térzene – Ha szólni tudna

 

Könyves Mirjam

Téren hagyott üzenet

Semmi sem olyan magányos,

mint egy téli, éji város.

Nyomokat lépek a hóba:

az égnek rajzolt óda,

üzenet. Egy utolsó kérés.

Nyomok a hóba: lépés

után lépés.

Könyves Mirjam

Várok

A szobrok fémes álmuk alusszák,

hívnak a lámpafényes utcák.

Állok a téren, mint álomban.

Gyűlik a hó az árokban.

Vonz az égősor parázsló melege

(szép halál, lepkék fénybe fulladt teteme)

és mozdulatlan, pillanattá fagyva állok:

elfelejtettem, hogy mire, kire várok.

Könyves Mirjam

Tér, tavasszal

Pattan a labda a falon,

csattan a csók a padon.

Zörren a száraz levél

(itt hagyta nekünk a tél),

és visít az egyik gyerek,

a másik meg rajta nevet.

A kútnál kutya ugat,

kisfiú kincset kutat,

egy részeg énekel,

de senkit sem érdekel.

Csak a tér hallgat.

Könyves Mirjam

Egy bús beton panasza

Az élet keménnyé tett.

Sokan rám tapostak.

Az álmom mivé lett?

Most durvának, szürkének, laposnak

tartanak. Csak egy darab betonnak,

mivel egy teret bevontak,

s nyugodtan nyüvik, nyüstölik,

tapossák, köpködik.

Mert mi egy darab beton?

De mi lenne a tér beton nélkül?

Járhatnátok nyakig sárba,

nyári porba, őszi árba,

s visszasírnátok ezt a bús betont!

 

Könyves Mirjam, 19 éves