Ha szólni tudna

 

Dobi Vanda

Oh, ha a tér mesélni tudna…

Lassan irizálta át tekintetem a búskomor nappalok fikarcnyi szépséghomályát.

Ahogy tekintetem olvadt melegedtől, és karod lágyan ölelte hófehér testem, hogy felélessze, gondolataim az egekig meredtek.

Eltűnődtem a tavalyi nyáron!

Mindig melegséggel tölti be lelkem, mint mikor az anyatej végigáradt a testemen.

Mondhatni az a nyár, az anyai gondviselés, egy tiszta gyermeki mosoly.

Mit télként te hidegre mosol.

De ez már rég volt, nagyon rég…

Azóta eltelt egy pár évszak, újra fagy van, beállt a tél, és én megint kiabálok.

A testem megint fehér és libabőrös.

A zene is már csak halkan szól.

Szívünk dobbanása egy dallamra szól.

Oh, ha a tér mesélni tudna…

Többet tudna mondani, mint én, mert az idő eltelt, én meg elfelejtettem emlékezni.

Oh, ha tér mesélni tudna…

Talán mindent értenék. Az emlék nem égett volna szénné és szállott volna el a hajnali széllel.

Oh, ha a tér mesélni tudna…

Énekelne fiatalságunk estéiről.

Mesélne a világ lángelméiről.

Petőfi is táncra perdülne az egyik paddal az oldalán.

Barátaim hulláit örök élettel oltanám.

Oh, ha a tér mesélni tudna…

Érteném az érthetetlent, az üres szavak tartalmát.

A mondanivalód igaz szavát: egyszer volt csak igaz nyár.

Dobi Vanda, 17 éves