Én itt állok már száz éve…

 

Búcsú Alinda

Én itt állok már száz éve…

(A göcsörtös platánfák legendája)

Olvasás közben huncut szél dúdol a fülembe: Hallottad már a félegyházi platánok legendáját? Egy kóbor platánlevél a könyvlapra hullik, s én felpillantok a pihenőhelyemül szolgáló padról. A levél mintha csak azt mondaná, nézz, csodálj inkább minket, nem látod, milyen varázsos az idei ősz?

Úgy érzem, most csak mi vagyunk a világon, én meg ez a csintalan platánlevél, amit a pajkos szélkezek tovasodornak, s én, mint egy gyerek, kíváncsian követem – ugyan hová vezetsz, te édes, őszszivárvány-színű falevél?

Ahogy beljebb csalogat a göcsörtös platánsorba, egyszer csak utolérem, s tenyerembe zárom, érzem levélereinek lüktetését, mely távoli, régi történetet varázsol elém:

„Hajdanán alagutak rejtekében közlekedtek Félegyháza városa alatt a rosszaságmanók. A napvilágra nemigen kívánkoztak, ott ugyanis elvesztették erejüket. Ezek a kis lények az állomásra igyekeztek, ahol titkos vasútvonalon adták fel saját országukba azt a sok komiszságot és pajkosságot, amit kitaláltak.

Hanem arra nem gondoltak, hogy ez a tömérdek csintalanság kihathat a fölöttük élőkre is. Egy nap a hatalmas üst, amiben az új recept szerinti pimaszságokat főzték, túlfőtt, s felborult. Sietve összetakarítottak, ám a kapkodásban a maradék főzet éppen egy vasúti szállítmányra esett, mely meglódult, s letérve sínpályájáról nekiütközött egy hatalmas platánfa gyökérnek. A fa, megörülve a folyadéknak, melyet víznek hitt – azonnal felszippantotta azt.

A manók azon nyomban tudták, hogy óriási a baj. A fa gyökere, ami a földben kapcsolódott a többi platánhoz, átadta a komiszságokat nekik is. Az addig szelíd fák felduzzadtak, háborogni, morogni kezdtek, s ijesztgették az arra járó embereket szemtelenné lett ágaikkal.

Lassan fogyott a méreg belőlük, de teljesen nem tűnt el, hiába forogtak az évszakok kerekei. Létük belső magját fertőzte meg a rosszaság, bármilyen tiszta lények voltak is.

A rosszaságmanók kétségbeesetten kerestek megoldást a tragédiára. Szerencséjükre meglátogatta őket egy idős varázsló, aki segítségükre sietett: szeretet-főzetet készített, mellyel locsolni kellett a fákat évről évre, minden tavasszal. Sötét, újholdkori éjszakákon pedig fel kellett merészkedniük Félegyháza utcáira, s a talajfelszínt is alaposan átitatni. A pimaszság-ragály így nem terjedt tovább, csak az állomás-közeli fákat érintette.

Idővel a manók betegek lettek, mivel természetellenes volt számukra a szeretet, a szorgos munka és a földfelszínen tartózkodás. Képtelenek voltak folytatni rosszaságukkal ellentétes tevékenységüket.

A legutolsó vasúti szerelvénnyel visszatértek országukba, s csintalan elméjük elfeledkezett a múltbéli eseményről. Csak később vették észre, hogy legfiatalabb tagjuk, egy szótlan kobold hiányzott közülük.

A kis kobold egészen más volt, mint ők: szívében jóság lakozott. Némának hitték, pedig ő valójában fanyelven beszélgetett a platánokkal – tudta, mi történt velük, s erősen gyötörte a bűntudat.

Megfogadta, hogy folytatja az öntözést, amíg csak ereje engedi – így történt, hogy azóta is egyedül ápolja a fákat, fáradhatatlanul. Áldozatos munkáját hosszú élettel jutalmazta a sors. Elérte, hogy mára a platánoknak csak a göcsörtjei maradtak, emlékeztetvén arra a hajdani, 100 évvel ezelőtti balesetre.”

Lassan nyitom szét a tenyerem, s leteszem a regélő falevelet, hadd meséljen másnak is.

Ahogy elsétálok, mintha látnám a koboldot az alkonyi, aranykontúros fák alatt, s búcsút intek neki.

Tavasszal én is besegítek, szeretettel fogok locsolni.

 

 

Búcsú Alinda, 34 éves