A legendák köztünk élnek

 

Könyves Mirjam

Egy szobor szíve

 

Az emberek (legalábbis azok, akik egy kicsit is hisznek a varázslatban) két alapvető tévhitben élnek a szobrokkal kapcsolatban. Az első: a szobrok minden éjfélkor életre kelnek. Ez ostobaság, csak minden hónap második keddjén, hajnali két óra tizennégy perckor elevenednek meg. Aki ilyenkor még a téren jár, az vagy túl részeg, vagy túl fáradt, hogy észrevegye őket. A második tévedés az, hogy a szobrok azonosak azzal a személlyel, akiről mintázták őket. Nem, ők mind külön egyéniségek, az elkészítésük pillanatától. Az egyszerűség kedvéért legtöbbjük a talapzatukon olvasható nevet használja, de hogy ki is volt a névadójuk, azt többnyire csak találgatják.

Alexnek hívták. Az Alexander rövidítése. Régebben Sándor volt, de egy padon felejtett könyvben olvasta, hogy az Alexander a neve görög megfelelője, és nagyon megtetszett neki. A főtéren állt, ami szoborszemmel nézve egyfajta kiváltság. Őszintén szólva, ő nem volt annyira oda a helyért, főleg a magány zavarta. Rajta kívül egy darab szobor sem volt ott, akivel legalább néha összekacsinthatna a hosszú álldogálás közben. Aznap november tizenharmadika volt, kedd. A városháza órájának kismutatója a 19-esre csúszott (öt percet sietett). Alex megrázkódott, nyújtózott egyet, és leugrott a talapzatról. Rosszul ért földet, szép magyarosan elkáromkodta magát, aztán feltápászkodott. Még volt pár perce, mielőtt a többiek is elkezdenek szállingózni. A legtöbbjük eljön, persze mindig van pár hiányzó. A mellszobrokkal például csak akkor találkozik, ha az ő terükön van gyűlés. Maguknak való, mogorva alakok, talán mert hiába kelnek életre, mégsem mozdulhatnak el a helyükről. Alex szedett egy csokorra való dércsípte árvácskát a virágágyásból. Angyalnak lesz, az ő fekete Angyalának. A lány a szomszédos Móra téren állt, és lassan két éve együtt voltak. Pokolian hiányzott neki a lány, egy hónap távollét után alig várta, hogy újra lássa. Zajt hallott, mire megfordult, de csak Nepomuki János atya volt az. A férfi szélesen rámosolygott.

– Nocsak, nocsak, a mi Alexünk. Jó formában vagy, fiam. Eljön ma a kislány? Persze, hogy eljön, minek is kérdezem. Szép dolog a szerelem! – aztán minden átmenet nélkül rákérdezett. – Van kedved barkóbázni? Nem? Na nem baj, már jönnek is Luciék. Megyek, hátha nekik van kedvük játszani.

Luci és Angi, a kis ördög és angyal szobrok együtt érkeztek. Ők afféle se veled, se nélküled kapcsolatban voltak. Most is veszekedtek: Angi kiabálása a tér másik végében is hallatszott. Egyre többen érkeztek, beszélgettek, nevetgéltek, hangjuk betöltötte a teret. A három teknős futóversenyt rendezett, Dózsa vicceket mesélt Szent Erzsébetnek. Alex közben egyre idegesebb lett. Angyal még mindig nem érkezett meg, pedig már három óra. A szemével Ferit kereste, hátha ő tudja, merre van a lány, hiszen egy parkban laknak, de őt sem találta sehol. Aztán végre megpillantotta őket, egymás mellett jöttek, szép lassan. Alexet zavarta a látvány, bár maga sem tudta pontosan, miért.

– Angyal! Hát itt vagy.

A lány angyalian mosolygott, de valamiért idegesnek tűnt. Feri egy odavetett köszönés után lelépett János atyával barkóbázni.

– Ezt neked szedtem.

Elfogadta, egy kicsit a babrált a szirmokkal, aztán lerakta az egyik padra a csokrot. Kézen fogta Alexet, és a szökőkút felé húzta, egy csendes sarokba. A fiú lehajolt, hogy megcsókolja, de a lány elhúzódott.

– Mi a baj? – kérdezte zavartan Alex.

– Ülj le, beszélnünk kell.

– Mi bajod?

– Ne legyél már ilyen bunkó! Folyton a szavamba vágsz. Csak ülj le, és elmondom.

Alex kelletlenül leült. Kezdett nagyon ideges lenni.

– Megváltoztál.

– Megváltoztam?

– Na tessék, megint közbebeszélsz. Igenis, a felújítás óta nagyon megváltoztál. Persze, te a főtéren állsz és most újra is festettek. Mindig is büszke voltál erre. Fogadok, hogy lenézel minket. És mindig csak te beszélsz, engem meg sem hallgatsz – és csak mondta, mondta a magáét.

Alex egy darabig tehetetlenül bámult rá, aztán nem bírta tovább.

– Te megcsaltál Ferivel.

Egy pillanatig Angyal nem tudott mit mondani. Aztán megrántotta a vállát.

– És ha igen? Ő megért. Nem kell hónapokig várnom, hogy lássam. De tudod, mit? TE ezt úgysem értheted. Túl önző vagy!

Ezzel átrepült a téren, egyenesen Feri mellé. Hevesen szájon csókolta, de közben fél szemmel Alex arcát nézte. A fiú arca kőkemény volt, mozdulatlan, de közben érezte, hogy a mellkasában kettétört valami. A tér közepére ment, és visszamászott a talapzatára. A többiek hiába szólongatták, nem jött le onnan, se azon a kedden, se az azt követő keddeken. Mert egy szobor szív nélkül nem ér semmit.

Könyves Mirjam, 19 éves