Én már itt állok száz éve

 

Rádi Dóra

Én már itt állok száz éve

A Főtér mellett egy platánfa áll, aminek törzse mohás, gombás és a megjelenése is öreges. Már száz éve annak, hogy ez a platánfa itt van, és látja a népet. Igaz, ki gondolná, hogy egy fa lát, de ennek a fának története van, és ha ez a fa mesélni tudna, egész nap ott ülnénk és hallgatnánk.

– Haha, én nagyobbra nőttem nálad! – dicsekszik az egyik.

– Ne röhögj! Ez nem vicces! – felel a kisebb.

– Buta csemeték. Mit értek el azzal, ha dicsekedtek? Inkább maradjatok csendben! Bezzeg régen mikor még én voltam csemete, előszeretettel hallgattuk az idősebbeket, de ti csak feleselni tudtok! – fűzi hozzá az öreg.

– De mi volt akkor, mikor te még növendék voltál? – kérdezi a kis csemete.

– Amikor még engem ültettek, akkor lett vége az I. világháborúnak, sok katona tért haza a világháború után a szeretteihez, de voltak olyanok is, akiket szeretteik sirattak, hiszen meghaltak. Engem egy özvegyasszony ültetett a fia és férje emlékére. Rengetegszer volt nálam, öntözött és gondoskodott rólam. A régi világ más volt, mint a mostani. Mikor még csemete voltam, akkor az idősebbek meséltek nekem, mi történt e várossal. Mindig hallgattam őket, és közben a várost néztem, hogy mennyi minden történik benne. Láttam várandós anyukákat férjükkel sétálni, láttam rengeteg lovas szekeret és öregasszonyokat, akik éppen siettek az aznapi piacra. Minden egyes nap volt az embereknek tennivalója. Persze ne felejtkezzünk meg az ültetőmről, akiről az idő során megtudtam, hogy Évának hívják. Teltek-múltak az évek. Egyre nagyobb lettem, a törzsem kiszélesedett. Felnőtté váltam.

Egy reggel egy rikkancs szaladt el mellettem, és közben azt kiabálta:

– Kitört a háború!

Minden egyes ember körülállta a kisfiút, és idegesen kapkodták ki kezei közül a halom újságot. Én magam sem hittem el, hogy újra megtörténik.

Eltelt pár esztendő. Ez alatt az idő alatt a város elcsendesedett, az asszonyok szomorkodtak, a gyerekek nem játszottak a téren. Egyik éjjel arra riadtam, hogy a távolban erőteljes süvítő hangsorozatot hallok. Nem sokkal később éreztem, hogy bensőm megremeg, és dübörög a föld alattam. Hatalmas járművek jöttek, amik mindent elpusztítottak, ami előttük volt. Láttam, ahogy fiatalabb társaim úgy törnek derékba, mint egy ember kezében a gally. Közben katonák futottak lélekszakadva. Egyik mögöttem bújt el egy golyó elől, az belém fúródott, ami nekem iszonyatosan fájt, viszont az ő életét megmentettem.

Pár évvel később ugyanaz a rikkancs fiú rohant el mellettem, csak már magasabb lett, és kamaszos vonásai voltak. Nagy lendülettel futott a Főtér közepére, és kiabálta örömteli hanggal:

– Vége a háborúnak!

Rohantak az évek. A város egyre jobban épült s szépült, körülöttem egyre magasabb házakat emeltek fel. Egyre több autó lepte el a várost, a kipufogóból a füst beteggé tett engem s társaim is. Voltak olyan emberek, akik ápoltak, és tápanyaggal, tápoldatokkal láttak el, ezzel erőssé és energikussá téve engem. Az egyik nap egy idős férfi jött oda hozzám, körbejárt, megsimogatta a golyó által keletkezett forradást, és hálás szemekkel nézett rám. Ekkor jöttem rá, hogy ez az idős ember nem más, mint az a katona, akit megmentettem a haláltól.

– Mesélj még! – kérlelt egy fiatal platán.

– Várom már a telet. És tudjátok, miért? Mert akkor nem csak egy nagy karácsonyfát állítanak fel a Főtérrel szemben, hanem engem is ünnepi díszbe öltöztetnek, de nem mesélek már többet, mert időm hamarosan lejár. Bizakodni csak abban tudok, hogy nektek nem kell átélni hasonlót.

Szeretem ezt a várost. Mert a szemem láttára újult és nőtt meg, nem hagyhatjuk, hogy újra rommá dőljön. Már száz éve az én városom.

Rádi Dóra, 13 éves