Tóth Bianka

Fészekrakó

Hogyan látnak minket a főtér madarai?

Amikor megpillantottam a napvilágot, a tojásmaradványaim között csücsültem egy zöld, hosszúkás növényzetű talajon.

Hirtelen elsötétült minden, s csak azt éreztem, két valami nyúl alám, ami egy számomra ismeretlen lényhez tartozott, vagyis az „ember” nevezetűhöz, aki feltett a Kossuth utca fáinak egyik ágára. Odacsipogtam valami köszönömfélét, és szökdécselni kezdtem a gallyak között, ahogy a többi madártól láttam.

Gyorsan összedobtam egy alvóhelyet, és álomba szenderültem. De nem túl sokat aludhattam, mert három galamb kezdett el csipkedni, hogy ez az ő fájuk, menjek innen. Végül egy ember jött oda, és elhessegette a nagy madarakat. Újra két hosszúkás valami nyúlt felém, ami egy meleg, puha kerekben végződött, tele finomabbnál finomabb magvakkal. Az ember csak mosolygott, ahogy kapkodtam a fejem, melyiket válasszam. Mikor úgy látta, végeztem, odaszórta a fekvőhelyemre a maradékot, és elment.

Teltek a hónapok. Én is cseperedtem valamennyit, és egyszer csak láttam, hogy sok hozzám hasonló madár repül dél felé kisebb csoportokban. Úgy éreztem, nekem is velük kell tartanom. Összeszedtem minden bátorságom, nekifutásból lerepültem a VIP ágamról, és a szárnyaim csapkodása segítségével utolértem őket.

Most úton vagyunk. De a lelkem mélyén érzem, hogy vissza fogunk térni ide.

Tóth Bianka 6. b